Brémai kerekasztal

Így karácsony után, már csak a mákos-diós bejglik megmaradt darabjai és a szobában erőteljesen illatozó, díszekkel teli fenyőfa jelenléte ad némi utóérzetet az ünnepből. Év vége közeledtével az ember a gyertyafényes asztal mellett, gyakran vet számot mindarról, melyek voltak azok a pillanatok, amelyekre szívesen emlékszik vissza a múltból, s melyek azok, melyekre nem. A legjobb talán, ha ezeket a dolgokat egy baráti körben megosztva mérlegeljük, s döntünk, mit viszünk át az újévre és mit mentünk el a lelkünkben tanúságként örökre.

Az ünnepekben az a nagyszerű, hogy ilyenkor, mintha valaki megállítaná az időt, kénytelenek vagyunk észrevenni magunkban és másokban is az elveszettnek hitt „ajándékokat”, amelyek sokszor százszor többet érnek, a boltokban kapható daraboknál. A jó társasághoz, a családi beszélgetésekhez, egy őszinte öleléshez és jókedvhez még csomagoló papír sem kell, sőt nem is kell hetekkel korábban sorban állni érte, hogy aztán blokk ellenében a vevőszolgálaton másnap becseréljük. Ehhez csak egy dolog kell, amit az ember adhat, a legértékesebb: az idő.

Blogíróként én is néha versenyt futok vele, sőt hajszolom, hogy értékes perceit kellőképp kihasználva, sztori vadászatba kezdjek művészeinkkel. Legutóbb is így történt, amikor Morvai Veronikát, Bistei Juditot és Patonai Norbertet sikerült egy asztalhoz ültetni és az idei év talán egyik legjelentősebb turnéjáról, a brémai fellépésről faggatni.

K: Milyen volt a fogadtatás?

BJ: Nagyon jól éreztük magunkat, abszolút értették a darabot, jókor, jó helyen tapsoltak. Ami nagyon meglepő volt, hogy felálltak a végén, ami kint eléggé szokatlan a hazai közönséggel ellentétben.

MV:A fogadtatásról még annyit, hogy én a bajor követ résznél féltem egy picit, hiszen ez a jelenet éppen „őket” parodizálja, így én erre voltam a leginkább kíváncsi, mennyire értik majd. De szerencsére, hahotázva fogadták, ami nagyon pozitív volt.

PN: Azért azt hozzátenném, hogy számomra az érzés, hogy külföldön vagyunk és németeknek játszunk, nagyon más volt. Volt olyan rész, ahol a magyarokkal ellentétben taps helyett a meglepetés és a lenyűgözés varázsa miatt nem volt reakció,de például a végén, amikor az egész színház állva tapsolt    -(ami megjegyzem egyáltalán nem szokás a németeknél)- és rózsákat dobáltak a színpadra, négy előadásból négyszer-na az, számunkra is felejthetetlen volt!

BJ: Igen, ez tényleg az volt, mert itthon ilyet nem tapasztalunk, hogy vadidegen emberek ilyen gesztust tegyenek. Nálunk, ha virágot kapunk, az valamilyen szinten ismeretséget jelent. Az nagyon jó érzés volt, hogy teljesen idegen országban, idegen közönségtől egy halom vörös rózsát kaptunk a színpadra!

K: Milyenek voltak a színházi körülmények?

BJ: A megérkezés, a barátságos fogadtatás megtisztelő volt. Az ottani kulissza pedig olyan hangulatot adott, mintha egy iskolában lennénk, egész addig, amíg be nem léptünk a színházterembe.

MV: Igen ez tényleg érdekes volt, mert a nézőtér viszont csodálatos és bámulatosan szép volt!

BJ: A nézőkről jut eszembe, hogy előadás után a fogadáson német újságírók jöttek oda hozzánk, hogy gratuláljanak és elmondják, hogy nagyon tetszett nekik a produkció, nem láttak még ehhez hasonlót.

MV: Ez tényleg, jellemző volt, hogy nagyon barátságosak voltak a meghívottak velünk, sőt még a portás is! Rengeteg képet készítettek velünk a nézők! De e mellett azért a helyszín adottságaival is meg kellett barátkoznunk, mert elég kemény volt a színpad és voltak részek, amelyekre kimondottan figyelnünk kellett biztonsági okokból!

BJ: Ami viszont nagyon érdekes, szerintem szokás is odakint, hogy a fellépő művészek előadás után egy falfelületen hagyhatják „üzeneteiket”, jókívánságaikat. Lehetett írni és rajzolni is. Mi természetesen az ExperiDance logóját és nevünket hagytuk ott sok más nemzet művészeinek kézjegye mellett.

PN: Bocsánat, azt azért jegyezzük meg itt, hogy Bisunak ez annyira tetszett, hogy itt valóban ki is élte alkotói, művészi hajlamait!-(nevet)

K: Jutott idő Brémára? Ki milyen emlékkel jött haza?

MV: Szakadó esőben kevésbé volt hangulatos a város, leszámítva a karácsonyi kirakodóvásárt, ami meseszép volt. Persze, a jellegzetes brémai muzsikusok szobornál azért fotózkodtunk!

MV: Nekem azért volt különösen hasznos kint lenni, mert német nyelvterületen voltunk és tudtam kamatoztatni a tudásomat. Otthonosan érzem magam Németországban, így amikor egy kávézóba vagy a karácsonyi vásárba mentünk én rögtön gyakorolni kezdtem. Viszont szobornál megálltam én is.

BJ: Igen én is csináltam a szobornál pár fotót, de annyira esett, hogy rögtön vissza is mentem a szállodába! De összességében, én nagyon kellemes emlékekkel jöttem haza, örülök, hogy kint így fogadták ezt a produkciót, ami bennem azt a reményt kelti, hogy van helyünk a világban máshol is megmutatni magunkat!

K: Apropó, karácsony! Ti hogyan készültök rá általában?

BJ: Pl. én mielőtt bejövök a színházba, már begyúrom a tésztát, hogy mire hazaérek ez is meglegyen.

MV: Jobb minél előbb elkezdeni a készülődést, mert esetünkben nincs nagyon idő rá! Szerintem már októberben kell ezzel foglalkozni, akkor talán elkészülünk! (nevet)

PN: Minden időbeosztás kérdése!

Igen, az idő… ahogy a legelején is említettem. Ez a kis kerekasztal beszélgetés is egyfajta „ajándék” táncosainktól, amelyet most minden kulissza olvasónak szeretettel írok, és remélem, hogy a jövő évben is a minőségi időtöltés jegyében olvasóim maradtok!

Boldog Új Évet!