Repül, a nehéz kő ki tudja hol áll meg?

Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg. Az biztos, hogy a Toldi utolsó kőszínházi előadásán mindenkit szíven talált az a bizonyos kő, hiszen utolsó alakalom volt, hogy zúgó vastaps ütemére léptek színpadra táncosaink és színészeink együtt, egy színpadon! Ez a koprodukció mindannyiunk számára felejthetetlen közös munkát és éppen ezért fájdalmas búcsút is jelentett. Az előadás remek volt, a közönség alig akarta elengedni a társulatot, de aztán mégiscsak legördült a függöny! Viszont a színfalak mögött koránt sem ért véget az ünneplés!

Vége! hmm… Igen, valóban vége egy korszaknak! Túl a fáradtságos előkészítő hónapokon, díszlet, jelmez, tánc és egyéb próbákon, majd eljön végre a premier és valahogy ezek után csak úgy elmennek az ember mellett azok a dátumok. Előadás előadást követ, majd végül a darab temetésén találja magát az ember! Hosszú és fáradságos időszak ez, persze tele elismerésekkel és rengeteg pozitív visszajelzéssel, és hát igaz az, hogy valaminek a végén, mindig csak a jóra emlékszünk! Ez most is így van, bár, a Toldi kapcsán azért sokaknak azok a kék köpenyes, papírgalacsinokat dobáló, radírvéget rágcsáló unalmasnak tűnő irodalomórák jutnak az eszébe, na és a kötelező olvasmányok!

Ennek tükrében, ha megengedtek itt nekem egy személyes megjegyzést, én színházlátogatás keretében tenném kötelezővé az előadások megtekintését, mert biztos vagyok benne, hogy a diákok sokkal nagyobb kedvvel és érdeklődéssel tanulnák és fognák kezükbe Arany e művét, ha már elsőként élményt kapnának figyelmükért cserébe! Azt nem tudom milyen lelkesedéssel tanulták táncosaink a Toldit, de ez a koprodukció biztosan emlékezetes maradt mindannyiunk lelkében!

Szóval, miután összeért a függöny és elcsendesedett a nézőtér, összegyűltek táncosaink, és a darab alkotói, hogy megálljanak egy percre, visszaidézni azokat a pillanatokat, amelyek összehozták anno a csapatot. Egy igazán misztikus légkör lengte be a teret, amikor Román Sándor és Vona Tibor az ExperiDance két alapítója megköszönte mindenki munkáját és végül együtt koccintott a táncosokkal. A formalitások után oldódott mindenki, és persze a táncosok is! Voltak olyanok, akik már melegítőben és félig meddig civilben várták a közös fotózást.

Azért azt elárulom, hogy volt ebben is kellőképp előszervezés, de mint ismert, az élet mindig felülírja a terveinket, ugyanis a kollégáinkkal egy igazi nagy csoportfotóra gondoltunk, amikor még az asztal mellett tervezgettük az utolsó előadás pillanatait, de sajnos ez csak részben valósult meg. Érdekes munka volt a szervezés, hiszen amikor összegeztük az alkotók listáját, a VIP vendégek sorát, sőt még a grafikusunkkal is készítettünk egy csodás meghívót, amit aztán galambposta helyett az online térben bízva küldtük meg mindenkinek, nem gondoltuk, hogy a végére minden ilyen jól összeáll majd! Még a pincérek is időben szolgálatba álltak, akik ráadásul olyan ügyesen szalonoztak a pezsgős poharakkal, hogy még a buborékok is a helyükön maradtak!

Jó volt végignézni a táncosokon és meglátni a szemükben mindazt, amiért érdemes volt dolgozni! A legmaradandóbb pillanat talán az volt, amikor véletlenül vettem észre, hogy egyik színészünk távozása közben lassan végigsimítja a díszletet és az üres nézőtér felé fordul, miközben a színpadon már csak egy elhagyott pezsgőspohár várja, hogy újra felszálljon belőle a buborék!..