kulissza.cafeblog.hu

Képben

Fényképek. Emlékek. Milyen jó is az, amikor hideg esős napokon egy meleg takaróba burkolózva az ember előveszi a polcról a régi családi albumot és néha könnyes szemmel elmereng az élet rögzített pillanatain. Ma, amikor a digitális világ korát éljük, kissé személytelenek tűnhet csak klikkelgetni a virtuális térben és gigabájtokban menteni a múlt egykori történéseit. De ez most a jelen és így kell szeretnünk! Az ExperiDance családi albuma is sok olyan képet rejt, amelyben visszaköszön, 14 év esszenciája, boldogsága, 1001 év történelme, és Fergeteges jelene is! Csapatunkról készült fotó is egy újabb emlék ebben a gyűjteményben, de őszintén reméljük, hogy ez a kép egyszer nézőink otthoni albumából is visszaköszön majd egy múltidéző esős, családi napon…

Jó ideje már, hogy aulánkban üresen feszeng egy nagy képkeret a falon, bár emlékszem, régen még volt benne egy esszencia kép, tényleg nincs valakinél meg otthon? Na, nem azért, mintha hazavitte volna valaki, csak gondolom már akkor is volt néhány vállalkozó néző, aki szívesen állt a keret elé, hogy egy kicsit hazavigyen abból, amit látott. Velem is így történt! De most ez nem is olyan fontos…Leginkább az volt a célunk, hogy ezt az űrt egy olyan csapatfotóval egészítsük ki, amely méltó a társulathoz, és amely valóban a nézők számára is egy origo lehet előadás előtt. Amikor még csak tervben volt a csapat fotózása, már tudtam, hogy igen közkedvelt fala lesz ez az épületnek, hiszen ki az az igazi ExperiDance rajongó, vagy néző, aki ne nézné szívesen táncosaink teljes valóját ilyen közelről. Szóval, a döntés megszületett, fotózás lesz!

Egy ilyen volumenű program megvalósítása azért nem olyan egyszerű és nem csak arról szól, hogy összejövünk és katt. Hanem igen komoly logisztika mentén kell összehangolni a társulat és a technikai csapat életét. Hosszas egyeztetések után, végül kijelöltük azt a darabot, ahol a fotózás háttere a lehető legkedvezőbb. Mivel díszletben képet készíteni nem túl praktikus, hiszen a grafikus kollégák számára az utómunka ez esetben ötször annyi. Azaz olyan színpadkép kellett, ahol vagy fehér vagy fekete a háttér. Ez a Radnóti előadás kapcsán részben működött is. Azért csak részben, mert a próbafotó nem adta vissza mindazt, amit szerettünk volna, így egy éles huszárvágással az egész csapatot a nézőtér fekete homályába vesző látkép elé helyeztük.

Rendelkezésünkre állt a darab díszlete kapcsán egy több emeletes lépcső, amely igen jó alap volt a beállításhoz!Na, de kezdjük az elején! Megérkezett a társulat. A színpad még üres, elhagyatottan álló és bevilágított lépcső árválkodik a színpad közepén egy fel alá járó fotós társaságában. Majd megszólal a központi hang: ” Kérem a tánckart fotózáshoz!” A sminkből és az öltözők mélyéről lassan szállingóznak a táncosaink, a kért fekete és fehér pólókban és a sokak által irigyelt feszülős farmerban. Egy kivétellel! Ugyanis egyik művészünk melegítőben érkezett és nem blue jeans színeiben, így emiatt nagy volt a derű, de aztán a rutin és a baráti gesztus segített a helyzeten. Fotósunk gáláns felajánlása saját farmere volt, amelyet kölcsönadott, hogy a kép teljes legyen! Így már csak annyi volt hátra, hogy az előre kitalált koncepció alapján minden olyan legyen, ahogy azt megálmodtuk!

Az alanyok jók, a fotós profi, mi kell még? Klikk. Nagyon jó lett!- hangzott fel az első csekkolás után a vélemény. És igen. Bár most jön csak a java! A grafikai utómunka, majd nyomtatás, újrakeretezés és kihelyezés. Ez utóbbi megtörtént, azóta sokan látták és igazán köszönték, hiszen csapatunk talán egy kicsit így lehet mindenkié!

20140416_17242010365582_10152637049754206_496277103733743906_o

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. kulissza says:

    Kedves Péter!

    Köszönöm,hogy megosztotta velünk élményét! 🙂
    Legyen továbbra is nézőnk! Várjuk előadásainkra szeretettel, hátha bővül majd az a fotóalbum még néhány képpel!
    (szerk.)

  2. Péter Gulácsi says:

    Egy régi munkatársamtól hallottam először az ExperiDance-ről. Sokat rágta a fülem, hogy látnom kell, jobbak, mint a Flatley…Eljött a nagy nap. Kaposvárról utaztunk fel Bp-re a Nemzeti Táncszínházba. A Nagyidai cigányok c.produkciót néztük meg.Nagy volt az izgalom. Csinos lányok igazítottak el bennünket a színházterem bejáratánál.Helyet foglaltunk. Egyszer csak mellettem terem Bölcs Laboda ( Görög Zolika táncművész ) és két csodálatos cigány lány ( Vajda Nikoletta és Varga Zsuzsanna). Fotózás.Féltve őrzött kincs ez a három fotó azóta is. Meg lett az alaphangulat. Szenzációs első felvonáson voltunk túl. Eljött a szünet. Kissé morcosan mentem ki az előtérbe. Az egyik jegyszedő hölgy, akivel előadás előtt kicsit beszélgettem, mosolyogva kérdezte: – Na hogy tetszik???..Mérges vagyok.- mondom. – Ez nem lehet, nem klappol semmi. Én szégyenlem magam. Én még ilyet nem láttam. Morgolódtam még vagy két percig,aztán véletlenül a hölgyre pillantottam. Rémült arckifejezését látva,leesett egyből. – Jaj nem a táncosokról beszélek, hanem a közönségről. Nem tapsolnak vagy , ha igen , akkor későn. Vége a jelenetnek, néma csend, folytatódik a köv. jelenet, megszólal a taps, de alig.Stb…Jót nevettünk a félreértésen és az én butaságomon. A második felvonás után boldogan, felejthetetlen élménnyel gazdagodva távoztunk a Nemzeti Táncszínházból 🙂


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!